Wass Albert: ARRÓL, AMI IDŐNKÉNT MEGFERTŐZI KÖRÜLÖTTED A LEVEGŐT
„Találkoztál már valaha az erdőn bomló állati hullával? Amin férgek ezrei nyüzsögnek? Aminek nehéz, bűzös szaga széles körben megfertőzte körülötted a levegőt, hogy csak lélegzetvisszafojtva tudtál mellette elhaladni? Ugye siettél, hogy elkerülj undorító közelségéből?
A gyűlölet közeléből mért nem sietsz el éppen olyan undorral? Még fertőzőbb a párája, mint bomló állati hullának.
Valakinek sebet kap a lelke. Aki adta, nem is tud róla talán. Aki kapta, alig rezzent meg belé. De a seb marad és nem heged be. Vannak emberek, akiknek a sebei nem hegednek be soha. Valami belécseppent talán az ilyen sebbe, valami fertőző baktérium, vagy a léleknek valamiféle mérges váladéka. Nem lehet tudni. Ezt már a babonás rontó hatalmak teszik.
Valakinek sebet kapott a lelke és a seb nem heged be. Gennyezni kezd. Az ember töpreng és rágódik azon, ami vele történt. Ez a lelki sebek gennyezése. Fájó érzések gyűlnek meg a seb körül. Gonosz sajgás támad. A seb gyulladásba jön. A gyulladás terjed. Láz keletkezik és egyre nő. Már nincs segítség: a méreg benne van a lélek vérkeringésében. A lélek elpusztul. Hulláját ellepik a férgek, zöldhátú legyek szállanak rá és hordják szét a fertőző csírákat. A halott lélek körül széles körben fertőzött a levegő. Aki ebbe a körbe belekerül, elég, ha csak egy karcolást hordoz a lelkén valahol, a seb megfertőződik.
Ne üss sebet embertársaid lelkén! Ha a Tiedet gondtalanul megkarcolja valaki, ne csinálj belőle nagy ügyet. Az agyontapogatott sebek mérgesednek el leghamarabb. Ha pedig a seb körül éreznéd már a töprengések gyötrő szaggatásait: vedd elő az akarat kését, izzítsd föl a szellem tüzében és vágd ki vele lelkedből a megtámadott részt. Mosd ki a sebet tiszta önbírálattal, bármennyire is csíp és éget. Tégy rá feledés-tapaszt és úgy járj vele az emberek között, mint akivel semmi sem történt.
Kerüld el a fertőzötteket. Könnyen megismered őket, mert a lázas ember félrebeszél. Akit a napsütésben is ráz a hideg, aki nem látja meg az útszéli virágokat, nem hallja meg a hajnalban ébredő rigót: az olyan ember közelében ne tartózkodj, mert gyanús, hogy ragályhordozó. Óvakodj azoktól, akik leszegett fejjel járnak Isten szabad ege alatt. Akik langyos és puha nyári estéken is csak arról akarnak beszélni, hogy mi az, ami rossz ezen a világon. Akik el akarják hitetni Veled, hogy élni nem érdemes, a világ csúnya és az ember bűnben fogantatott.
Kerüld, messzire kerüld el azokat, akik aszerint ítélik meg az embert, hogy milyen nyelven beszél. Vagy milyen templomban imádkozik, vagy milyen jelvényt visel a gomblyukában. Az ilyen ember lelke bomlik már, mint az állati hulla, és gyűlölettel fertőzi meg maga körül a levegőt.
s végül fuss, menekülj az okos gyűlölet közeléből. Ez a legveszedelmesebb és nincs ellene orvosságos szer. A tárgyilagosságba bújtatott gyűlölet. A megfontolt gyűlölet. Az emberségesnek látszó, a megértő gyűlölet. Amelyik így kezdi: igaz, hogy ők is emberek, de…
Ha ilyennel találkozol, fuss, mintha szemedet vették volna. A szent gyűlölködők gyújtják föl mindig a világot.” (részlet a Te és a világ című kötetből)
Sok baja van a világnak, az embereknek, de ezek közül legnagyobb a harag. Nem a gazdasági problémák, a társadalmi igazságtalanságok, nem. A harag, ami erőszakot szül, ami elválaszt embert embertől, szívet a szívtől. Emberek, akik egymáshoz tartoznak egészen meglepő dolgokon képesek összeveszni. Pénzen, tárgyakon. Becsapott, neki több jutott, én jártam rosszul, haragszok rá. Valamikor azt mondta hogy, legalábbis én úgy értettem, hogy azt mondta hogy, haragszok rá. Jóban van azzal, akire én haragszok, tehát haragszok rá. Csatatér lett a család, a párkapcsolat is. Mert valamit veszítenék, ha engednék? Kimaradnék valamiből? Egészen értelmes emberek képesek arról elvitatkozni, a párkapcsolatban ki uralkodjon, a férfi vagy a nő. Mért, valakinek uralkodnia kellene? Nem arról lenne szó, hogy boldoggá akarom tenni a másikat? Vagy ha már uralkodás, nem együtt uralkodunk? És ha igen, mi felett is? A félelmeink, a nehézségeink, a saját kicsinyességünk és a szeretetlenség felett, együtt.
Apámmal nem voltunk összhangban. Nem mondanám, hogy haragban voltunk, de ha ő balra ment én jobbra, ha ő azt mondta fehér én azt mondtam fekete. Élete végéig kitartott politikai meggyőződése mellett, mikor kilépett belőle az MSZMP, akkor belépett a Munkáspártba. Egyszer meghívta a párt Kádár évfordulót ünnepelni Budapestre, és megkérdezte, elvinném-e a hajnali buszhoz. Az egy olyan időszak volt, amikor leginkább egy dolog hiányzott az életemből, hogy egyszer rendesen kialudjam magam, Kádárt pedig gyűlöltem. Már a nyelvemen volt a válasz, hogy eszemben sincs hajnalban kelni azért, hogy megünnepelj egy tömeggyilkos hazaárulót. Mert Kádár, aki neki egy tiszteletreméltó történelmi személyiség volt, nekem egy hazaáruló tömeggyilkos. Már majdnem kimondtam az indulatos választ, amikor bevillant, hogy itt nem Kádárról van szó. Van időm, van üzemképes autóm, van jogosítványom, semmilyen testi baj nem akadályoz a vezetésben és a benzintank sem üres. Az apám megkért valamire, és nekem módomban áll teljesíteni.
- Persze, hányra menjek?
És ez volt a válasz a következő évben is, egészen addig, amíg volt ki megkérdezze. Egy percig sem éreztem megalkuvásnak, akkor sem, azóta sem.