Felgyorsult az életünk, sietünk, gyorsak a döntéseink, hirtelen reagálunk. Szorongatnak a határidők, megoszlik figyelmünk. Gyorsan történik minden, gyakoribbak a konfliktusok is, munkahelyen, családban, lakóközösségekben.
Sokszor egy-egy rövid párbeszéd feszültséget szít. Felmerül egy probléma, és a megbeszélése után nem a megoldáshoz vagyunk közelebb, hanem a feszültség lesz nagyobb. Ennek gyökere legtöbb esetben kétféle lehet: az egymáshoz való hozzáállásunk, vagy a nem megfelelő kommunikáció.
Nézzük először az előbbit. Valószínűleg mindenki látott már családi veszekedést. Mi ezeknek a leggyakoribb témája? Az, hogy mit hibázott a másik. Munkahelyeken is meg lehet figyelni, hogy amikor felmerül egy probléma, sokszor az első gondolat nem az, hogyan lehetne megoldani, hanem az, hogy ki a hibás. Mintha ez lenne a lényeg, pedig ha találunk valakit, akire a hibát rá lehet kenni, attól még ugyanott tartunk, még mindig nem oldódott meg semmi, csak eggyel több embernek rándult görcsbe a gyomra. Gyarló emberek vagyunk, és közülünk is a leggyarlóbbak fontosnak tartják azt, hogy valaki más legyen a hibás. Tán a presztízs miatt, tán az ego igényli a sértetlenséget. Mikor aztán kell egy felelős, és megvan, örömmel hárítja rá a felelősséget, beleszúrva a tüskét, és a ki nem húzott tüske gennyes sebet okoz. Mikor szúr, még kicsi a seb, ha időben kihúzzuk hamar gyógyul, de minél tovább ott marad, annál nagyobb bajt okoz. Nos, kb. ennyi értelme konfliktushelyzetben hárítani, felelőst keresni. Kiválóan alkalmas a munkahelyi, családi légkör megmérgezésére. Ha ez a cél, akkor tessék szorgalmasan gyakorolni!
Vagy van egy másik megoldás is, belátni, hogy hárítani káros cselekedet. Ha mondjuk elfogadnánk, hogy a probléma itt van, annak ellenére, hogy nem kerestük, és nem az lenne az első reakciónk, ki a hibás, hanem az, hogy mi lenne a megoldás. Például tisztelhetnénk is egymást, tiszteletünket kimutathatnánk azzal, hogy nem vágjuk egymás fejéhez a hibáikat. Családon belül ezt még szeretettel is megfejelhetnénk!
A másik feszültségforrás a nem megfelelő kommunikáció. Ezerféleképpen el lehet rontani, csak néhány példát nézzünk: Kimondjuk amit gondolunk, de indulattal, bántóan. Nem mondjuk ki amit kellene, mert van rá valami magyarázat. Mert félünk, mert azt gondoljuk sértő lenne, vagy dacból. Ezt még fokozni lehet azzal, mikor a másik háta mögött mondjuk ki, amit neki is elmondhattunk volna.
Mikor azt mondom, ne az legyen első gondolatunk, hogy ki a hibás, azzal nem azt mondom, hogy ezt soha ne is beszéljük meg. Igenis beszéljük meg, amikor már megtaláltuk a megoldást. Mikor már lecsillapodtak a kedélyek, és higgadtan át tudjuk tekinteni mi történt, igenis szükséges a felelőst szembesíteni a hibájával. Le kell vonni a tanulságot, nem pedig elítélni azt, aki hibázott! Nem az a cél, hogy gátlásokat mélyítsünk el, hanem az, hogy segítsünk egymásnak fejlődni.
Közösségi oldalakon gyakran osztják meg azt a történetet, ahogy egy afrikai törzs bánik a bűnösökkel. Körbeállják, és nem azt hányják a szemére, mi rosszat tett, hanem hosszan sorolják azokat a cselekedeteit, amit jól csinált, amivel örömet szerzett másoknak. Mert hisznek abban, hogy az ember jónak születik, és ha letér az útjáról, segíteni kell neki visszatérni.